(Részlet a Srímad Bhágavatam Hatodik énekéből)

Akik akár csak egyszer is teljesen átadták magukat Krisna lótuszlábának, és vonzódni kezdtek nevéhez, formájához, tulajdonságaihoz és kedvteléseihez, azok tökéletesen megszabadulnak minden bűnös visszahatástól, még akkor is, ha nem valósították meg Őt teljes mértékben, mert ezzel a vezeklés valódi folyamatát fogadták el. Az ilyen meghódolt lelkek még álmukban sem találkoznak Jamarádzsával és szolgáival, akiknél kötél van, hogy megkötözzék a bűnösöket. A művelt tudósok és szentek egy réges-régi történetet mesélnek el ezzel kapcsolatban. A történet elmondja az Úr Visnu és Jamarádzsa szolgáinak vitáját is. Hallgasd meg az esetet, amint elmesélem!

Élt egyszer Kánjakubdzsa városában egy Adzsámila nevezetű bráhmana, aki egy prostituált cselédlányt vett feleségül. Az alacsony származású nő társaságában minden bráhmanikus tulajdonságát elveszítette. Ez az elzüllött bráhmana, Adzsámila, örökké bajt okozott másoknak: elfogta az embereket, becsapta a szerencsejátékban, vagy egyenesen kifosztotta őket. Ezzel kereste a kenyerét, s így tartotta el feleségét és gyermekeit. Kedves királyom! Miközben életét ilyen gyalázatos, bűnös tettek közepette tengette, hogy eltartsa számtalan fiából álló családját, nyolcvannyolc év telt el az életéből. Az öreg Adzsámilának tíz fia volt, akik közül a legkisebbet, egy újszülöttet Nárájanának hívtak. Ő volt a legfiatalabb, ezért mi sem természetesebb, mint hogy apja és anyja nagyon szerették. A gyerek gügyögése és esetlen mozgása miatt Adzsámila végtelen ragaszkodást érzett iránta. Mindig gondját viselte fiának, és nagy élvezettel figyelte tetteit. Amikor Adzsámila valamilyen ételt rágott és evett, hívta a gyermeket, hogy ő is rágjon és egyen, s amikor ivott, a gyermeket is inni hívta. Örökké őt dédelgette és a nevét mondogatta: Nárájana! Közben azonban nem vette észre, hogy ideje lejárt, s a halál már a küszöbén állt. Halála óráján az ostoba Adzsámila egyedül fiára, Nárájanára gondolt. Ekkor Adzsámila három különös alakot pillantott meg. Testük torz volt, arcuk félelmetes és rút, és minden szőrszáluk égnek állt. Kötelekkel a kezükben érte jöttek, hogy Jamarádzsa birodalmába vigyék. Amikor meglátta őket, nagyon megrémült, és mivel ragaszkodott gyermekéhez, aki a közelében játszadozott, hangosan szólongatni kezdte. Így történt hát, hogy könnyekkel a szemében kimondta Nárájana szent nevét. Kedves királyom! A visnudúták nyomban ott teremtek, amint mesterük szent nevét hallották a haldokló Adzsámila szájából, aki kétségtelenül sértés nélkül ejtette azt ki, mert végtelen kétségbeesés uralkodott el rajta. Jamarádzsa szolgái épp a lelket húzták ki Adzsámila, a prostituált férje szíve mélyéből, ám az Úr Visnu hírnökei, a visnudúták zengő hangon megtiltották nekik, hogy megtegyék. Amikor a napisten fiának, Jamarádzsának a szolgái meghallották, hogy megálljt parancsolnak nekik, így válaszoltak: "Kik vagytok ti, urak, hogy vakmerően szembe merészeltek szállni Jamarádzsa igazságszolgáltatásával?" Kedves urak! Kinek a szolgái vagytok? Honnan jöttetek, és miért tiltjátok meg, hogy Adzsámila testéhez érjünk? Félistenek lennétek a mennyei bolygókról? Vagy talán alacsonyabb rangú félistenek vagytok, vagy épp a bhakták legkiválóbbjai? Jamarádzsa szolgái így szóltak: Szemeitek olyanok épp, mint a lótuszvirág szirmai. Sárga selyemruhába öltöztetek, és testeteket lótuszvirágból készült füzérek ékesítik. Fejeteken elragadó sisakot, fületekben fülbevalókat viseltek, s mindannyian üdének és fiatalnak tűntök. Négy hosszú karotokat íjak és tegezek, kardok, buzogányok, kagylókürtök, korongok és lótuszvirágok díszítik. Ragyogásotok rendkívüli fénye eloszlatott minden sötétséget e helyen. Nos, urak, miért álltok az utunkba? Sukadeva Goszvámí folytatta: Jamarádzsa hírvivőinek szavaira Vásudeva szolgái elmosolyodtak, és a felhő morajlásához hasonlatos mély hangjukon így szóltak: